Utolsó hozzászólások

Címkék

Címkefelhő

Kapcsolat

Engedély

Creative Commons Licenc

2011.04.14. 06:30 ZöPö

Nullánál is kevesebb

- And you're thin for someone who likes food.
- I don't like food. I love it. If I don't love it, I don't swallow.

(Ratatouille)

Szándékosan indítottam egy vígjáték rajzfilmből vett idézettel. Noha Anton Ego szavai akár az ars poeticám is lehetnének, pontosan ennyire akarom komolyan venni magam.

El lettem rontva, körülbelül 14 évesen. A kentaurt olvastam (Göncz Árpád fordításában), meg a Nagyítást néztem a moziban. Ettől nem lettem menő, mert a barátaim vagy az osztálytársaim nem olvastak Updike-ot és nem néztek Antonionit. De onnantól kezdve kiköptem, ami nem ízlett. Például a kötelező olvasmányokat. S mivel Tarkovszkij Solarisából vagy Az utolsó tangó Párizsbanból* nem felelhettem az órán és az előbb vázoltak értelmében a barátaimmal sem igazán tudtam megbeszélni ezeket, az osztályzataim hamar megindultak lefelé és a különc seggfej hálás szerepében találtam magam. (* Mielőtt megkérdezed, igen, ezt is 14 évesen láttam először, és igen, az édesanyám tudott róla és megengedte, ott ült mellettem a filmarchívum vetítőjében.) Mindezektől persze nem lettem valami hűdeművelt és az ízlésem sem lett olyan nagyon kifinomult. Legfeljebb, mint Anton Egoé, a L'ecsóból.

Elmondom a láncolatot Bret Easton Ellis-ügyben. Flóra húgomtól megkaptam egyszer karácsonyra a Hóbortos hétvégét, bejött, jól szórakoztam rajta, azóta is szeretem. Amikor SchF-fel beszélgettünk a filmről, azt a végtelenül szenilis kijelentést tettem, hogy nem igazán színész-óriások játszanak benne, csak olyan második vonalbeliek, egyikükre sem emlékszem egyetlen komoly filmből se. Ez már csak azért is ostoba volt részemről, mert a Mulholland Falls évek óta több példányban pihen a polcomon, mint A Létező Filmek Legjobbika, az örök első számú kedvenc. (Természetesen a soundtrack CD-vel, az Amazonról rendelve, külön.) Aztán tavaly februárban belefutottam a Hazy Shade Of Winterbe, hoppá, itt van még egy Andrew McCarthy film, meg kellene nézni, fel is tettem az Amazonon a kívánságlistámra. Mivel az eltelt egy év alatt senki nem akarta megvenni nekem (nahát... :-)) és minimális összegbe került (a postaköltség több volt, mint a DVD), egy nem is olyan hirtelen jött ötlettől vezérelve megrendeltem. Ezt most éppen nem nyúlta le a Magyar Posta (pedig az ilyesmi nem példa nélküli csak az én esetemben sem), úgyhogy múlt csütörtökön este már nézhettem is.

És néztem is, és látám vala, hogy az jó.

Még egyszer: az én ízlésem az én ízlésem (és de gustibus non est disputandum, ugye), nem kell osztani a véleményem, se szorozni, de nekem nagyon bejött. Olyannyira, hogy rendes geek módjára elkezdtem az elérhető szomszédos anyagokat vadászni. A filmzenét (nem a soundtracket, az ugyan nem rossz, de nem ér meg egy CD-t a film-DVD árának tízszereséért) olcsón megúsztam, egy Thomas Newman-rajongó felpakolta az internetre. Áldott legyen az ő nickneve, töltsd le te is, piszok jó ambience muzsika tompított világítású pillanatokhoz. Elolvastam a triviálisan hozzáférhető recenziókat (IMDb, Wikipédia, etc.) és piszkálni kezdte a csőrömet a regény. Mindenki, mindenütt leírta, hogy a film nagyon lazán követi a regényt (ahogy az lenni szokott). Már majdnem megrendeltem azt is, szerencsére beremegett a kezem a soundtrack CD-hez hasonló magas ár miatt, mert aztán megtaláltam a Bookline-on, magyar fordításban. Gyorsan rákattintottam és ahogy kézbe kaptam, még gyorsabban, gyakorlatilag egy nap alatt elolvastam.

Az 1964-ben született Bret Easton Ellis első, 1985-ben megjelent regénye az akkori amerikai új nemzedék, az "X-generáció" kultikus könyve lett - maradandó érvénnyel ábrázolja a gazdag Amerika fiataljainak lelkét, pontosabban lelketlenségét, vagy még pontosabban - a kiüresedettség, a teljes érzelmi sivárság mögött megbújó vágyat egy értelmesebb életre. Egy ennyire fiatal írótól - Ellis húszéves volt, amikor a Nullánál is kevesebb-et írta - egészen rendkívüli az a szikár, póztalan, mesterkéletlen, tökéletesen kiérleltnek tetsző stílus, amellyel elmeséli a Los Angeles-i unatkozó fiatalok mindennapjait, az egymást érő bulikat, az érzelem nélküli szeretkezéseket, a szülőktől való teljes elidegenedést... Vagy azt, ahogy ezek a gyerekek a gazdag rendezők és producerek világát látják... Vagy egy homoszexuális prostituált történetét, aki hasztalan próbál menekülni a helyzetéből... Vagy az események mögött és közben - s persze legfőképpen a regény szereplőinek agyában - parázsló erőszakot, melynek minden borzalmát Ellis majd az Amerikai Psychó-ban ábrázolja. Részben a Nullánál is kevesebb példájára és ihletésére Amerikában és a világ más gazdag országaiban /nálunk is/ hasonló hangulatú regények százai születtek a nyolcvanas-kilencvenes évek gazdag, drogozó, céltalan fiatalságáról, de Ellis könyve volt az első, és művészi erejét tekintve máig is az egyik legnagyszerűbb közülük.

Hát az édes kis ...mat nagyszerű, azt. :-(

Igen, gyönyörűen és nagyon pontosan le vannak festve a kaliforniai high society unatkozó milliomoscsemetéi.

In the former child actor Danny Bonaduce's 2002 autobiography, Random Acts of Badness, Bonaduce notes the striking similarity between the fictional high school in Less Than Zero and the now-closed California Prep High School in Encino, California, where Bonaduce, recording artist Michael Jackson, film actor Christian Brando, and other children of wealth and celebrity went to school together. In commenting on the novel, Bonaduce notes, "When the book Less Than Zero came out, all my classmates were pissed. Not because it was an exact portrayal of our school - but because we failed to get any royalties."

 

(Wikipédia)

De 212 oldal üres lelketlenségben, sivárságban, narkózásban és léha közönyben semmi nagyszerűség nincsen. A regénynek nincs is szoros értelemben vett története, a fiatalok egyik buliról vonulnak a következőre, ugyanígy egyik ágyból a másikba (arra sem figyelve, hogy éppen milyen neművel osztják meg az aktuális fekvőalkalmatosságot), a kábítószerek szinte felsorolásszerűen jelennek meg az első és az utolsó oldal között egyenletesen elosztva. A snuff film jelenet és a tizenkét éves kislány csoportos megerőszakolása pusztán azért került a 156. és 193. oldalra, hogy fenntartsa az olvasó érdeklődését. Dramaturgiailag történhetett volna mindkettő akár az első öt percben - csak akkor a tizedik után már senki nem olvas tovább. A (regénybeli) filmen látott és a (regénybeli) valóságban is kipróbált, meztelenül, széttárt lábakkal ágyhoz kötözött kislány jelenetéből nem következik semmi és nem is folyománya semminek. Egyáltalán: semmiből nem következik semmi, semmi nem vezet sehova. Ők így élnek, ennyi. Akkor milyen alapon ítéljem el őket? Egyáltalán: miért kellene bármilyen érzelmeket (akár jót, akár rosszat) kiváltsanak belőlem? Ez olyan szintű ítélet lenne, mintha a NatGeón a tonhalak életéről vetítenének filmet és azt mondanám, hogy nahát, ezek milyen unalmas állatok, ideúsznak meg odaúsznak egész nap, ez tölti ki az életüket. Mert az a "vágy egy értelmesebb életre" valahogy k*rvára megbújik a fiatalokban. (Olvasta egyáltalán a regényt, aki a fülszöveget írta?)

Legál diszklémer: ha most valaki a fentiekből azt a következtetést vonja le, hogy szerintem a kemény drogok vagy a gang rape helyén való és megengedhető, akkor menten ...kön szúrom magam. :-)

Szerencsére a film csak karaktereket, hangulatokat és néhány epizódot kölcsönzött a regényből. Erős drogellenes üzenete van, amit én, mint aki vesztett már el valaki fontosat a mákonnyal folytatott küzdelemben, csak sűrűn helyeselni tudok. A karakterek olyan valóságosak, hogy szinte minden jelenetre azt tudtam mondani: igen, ez így történt velünk is... B*szki, miért nem tudtam neked akkor ezt a filmet megmutatni?

És Jami Gertz gyönyörű. És olyan nagyon hasonlít Rád.

Még ez is...

Szólj hozzá!

Címkék: film irodalom nyolcvanas évek csajos téma


A bejegyzés trackback címe:

https://route66.blog.hu/api/trackback/id/tr502824853

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.