Utolsó hozzászólások

  • ZöPö_: @David Bowman: Igen. A Berijev-Bartini VVA-14, ott van, amiről írtam a posztban. De sem KM, sem a... (2018.10.09. 18:20) Nagy ekranoplán poszt, 1.: Így írtok ti
  • David Bowman: @ZöPö_: Volt amelyik 6000m magasan is tudott repülni valami 500 Km/óval. (2018.10.09. 16:22) Nagy ekranoplán poszt, 1.: Így írtok ti
  • City Mouse: index.hu/belfold/2017/01/19/titokban_temettek_el_az_egykor_rettegett_elso_titkart_szegeden/ (2017.01.19. 11:07) Zadorov története
  • ZöPö_: @WLaci: bocs, nem válaszoltam neked. Tegnap kicsit(?) zaklatott voltam, a f*szbúkon is ment ez a c... (2016.05.18. 20:59) Puncsfagyi mellszőrrel
  • Petya7210: @ZöPö_: El fogadom. De ne mond már meg azt is, hogy hogy beszéljek, meg milyen az igényszintem. XD... (2016.05.18. 16:24) Puncsfagyi mellszőrrel
  • Utolsó 20

Címkék

Címkefelhő

Kapcsolat

Engedély

Creative Commons Licenc

2008.04.28. 10:00 ZöPö

Annak már vége van

Tavaszi vasárnap volt, édesanyámmal Törökbálinton voltam nagybevásárolni. Hazaérve épp csak ledobtuk az előszobában a szatyrokat, kicsit kifújni készültünk magunkat, én a bekapcsolt számítógépnél az Index Fórumot olvasgattam (most figyelj, micsoda szinkronicitás: ezt a topicot), amikor megcsörrent a telefon. Lusta voltam felállni, hagytam, hogy édesanyám vegye fel a másik szobában. Aztán már csak arra figyeltem fel, hogy anyám sikít, nem, Bence, nem, nem. Istenem, bocsásd meg nekem, először őrá lettem mérges, nyilván öcsém megint előadott neki valami program-ötletet, gondoltam, nem szoktál te így hisztériázni, szóltam rá majdnem, de addigra letette a telefont és színtelen hangon közölte: Marci és Petra meghalt, mert Leányfalun egy autó felment a járdára. Így mondta: felment, akkor még részleteket nem tudtunk. Akkor besűrűsödött a levegő körülöttem, onnantól kezdve hónapokig olyan volt, mintha vajban kellene utat törnöm minden nap, futni azóta sem tudok egy méternél többet.

Azonnal visszaültünk az autóba és indultunk Leányfalura. Olyan süket csendben nem autóztam még, éjszaka, egyedül sem. Csak arra emlékszem, hogy a sávot igyekeztem tartani, nem hiszem, hogy az előttem lévő tíz-tizenöt méteren kívül bármit is láttam volna. Végül megérkeztünk. Láttam a szörnyeteg Volvót, a végighasított oldalú sárga buszt, a kiszakított kresz-táblákat, a döbbenettől bénultan álló szomszédokat-ismerősöket. Láttam a villanyoszlop és a kőpárkány közé gyűrt babakocsit, amiben egy órával előtte még egy emberi lény, egy csupa derű másfél éves kislány ült. Láttam a földön a vértócsát, olyan kis picike volt, nem is feltűnő, egy négy éves kisfiú semmi kis vére. Istenem, miért ők, miért nem inkább én, aki ezt százszor vagy ezerszer megérdemeltem, ők soha, egyszer sem...


Édesanyám és én a baleset helyszínén 2000. április 9-én - a háttérben még valaki

Anyám elkezdte összeszedni a földről a babaruhákat, a mentősök vették le őket a gyerekekről, amikor újraéleszteni próbálták őket. Egy egész Vészhelyzet epizód nem lenne elég, olyan sokáig küzdöttek a gyerekekért, mert az emberi agy már csak ilyen: képtelen feladni, noha tudja, hogy késő, késő volt már akkor is, amikor a Volvo még mozgásban volt, vége volt akkor már mindennek.

Nem sírtam se ott, se a temetésen, ahol ott volt egész Leányfalu, még évekig nem. Végül egy csokimikulás váltott meg. Edinától kaptam mindig december elején, én pedig, nem lévén csokievő, feltettem őket sorban a polcra, ott álltak szépen sorjában, mint Matrjoska-babák. Aztán egyszer festették a lakásomat, mindent áthordtam anyámékhoz. Öcsém jött vendégségbe Marcival. Látom ám, hogy a kisfiú nagyon bújik az ágy mögé. Előhúztam, mit csinálsz, kis ember, hát látom, hogy valahogy megkaparintotta a több éve a polcomon porosodó csokimikulást és azt majszolja. Csak nevettem rajta, soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha akkor megharagudtam volna érte. Egy vagy két évvel a baleset után kaptam megint egy kis figurát Edinától, akkor hirtelen gombóc nőtt a torkomban, még volt időm félrehúzódni, aztán már csak a könnyeim folytak, megállíthatatlanul.

Tegnap Papp Gergő jóvoltából újra láthattam azt a nőt, akit akkor láttam Leányfalun: akkor a kőpárkányon ülve egy láthatóan sokkos állapotban sírdogáló kisfiút próbált vigasztalni. Tobinné őnagysága most magából kikelve zavarta el Gergőt a kapuból, mit képzel, éppen vacsorázunk, itt van az egész család. És különben is, annak a történetnek vége, érti, vége.

Hát nem, drága Tobinné, nincs vége. Önöknek nincs, nem lehet. Számunkra igen, a kedves férje jóvoltából vége volt mindennek 2000 április 9-én, de nem az Önök számára. Tessék csak figyelni: bűn, majd nyomozás, tárgyalás, ítélet és végül bűnhődés. A Tobin család számára így és csak így lehet vége a történetnek. Tessék szépen tudomásul venni és a családi programokat ehhez igazítani. Köszönöm.

2 komment

Címkék: leányfalu


A bejegyzés trackback címe:

https://route66.blog.hu/api/trackback/id/tr80444996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Tilcsák Bea (törölt) 2008.04.28. 20:38:50

és pont.

(igazán szájbaverhette volna a gergő ott és akkor...)

Ingrid 2009.11.15. 16:40:14

Az utolsó bekezdés könnyekig hatott... most minden jólneveltségemet félretéve én szívesen behúznék egyet ennek a nőnek. Tudom, semmin nem változtatna, de legalább elgondolkodna és nem beszélne többé hülyeségeket.
Nagyon drukkolok, hogy végre megtörténhessen a bűnhődés.